Ázott Bockák

Eső utáni séta. Rongynak az ott kullancs a szeme sarkában, nem fotosoppoltam a képeken. Ha egyszer ott volt, minek szépíteném. Nem volt nálam csipesz, amúgy, amit meglátok, mindig ki szoktam szedni - annyival is kevesebb. Meg vannak hízva szépen... :) Most újra vihar van. Gondolom ilyenkor bemásznak autók alá, néha jó olajosan jönnek elő. Lenne még falka is, meg történet, egyik nap is pl, ha leírtam volna, asszem tele lett volna káromkodással, szóval elmaradt. Azonkívül nehézkes egy bejegyzés megírása, mind bénázik a szerkesztő(tehát én :)...

A falkák - Rudiék

Rudiék a középső tisztás fölött laknak, vagy többnyire a dombon túl. Őket másik nénik etetik, fent a dombon vannak a fazekak, tálak. Minden nap főtt ételt hoznak nekik. A falka egyes tagjait nagyon nehéz megpillantani, így nem sikerült lencsevégre se kapni legtöbbjüket. Félénkebbek és ritkábban jönnek elő; tudomásom szerint majdnem mindannyian kanok, érdekes, ahogy megállapították a rangsort és békésen élnek, legalábbis ezt lehet látni.


Íme Rudolf. Kétéves múlt a legényke, kedves, bizalmas, ugyanakkor bátran és sajnos elég gyakran nekifog megugatni embereket. Azt már említettem, hogy ez miért fordul elő és mi szokott belőle kisülni. Érdekes, hogy ha lejön a dombról, játékos, fent viszont bőszen védi a területét és falkatagjaihoz sem szabad érni. Legalábbis az én kutyámnak. Más kutyákkal jól megvan, de a kanokkal szokott balhézni, semmiképp nem tűri, hogy dominálják. A kolléga kanok közül egyszer egyiket "rendre intette", nekik ugyanis nem szabad túl sokáig lent tartózkodni vagy más kutyákkal foglalkozni. Rudi múlt tavasszal jelent meg a Kolinán, azóta itt él.


Egy másik állatka, egy idős kan, nem kifejezetten félénk, de az emberek nem érdeklik, néha el lehet kapni, hogy megáll pár másodpercre, ekkor csakis a hasát kell vakargatni, de úgyis hamar továbbáll. Nagyon fontos viszont néha előjönni és szimatolni, az idegen kutyákat pedig megugatni. Most Kicsizsemlének neveztem el hirtelen. Azt hiszem van egy picivel nagyobb testvére, vagy csak hasonlít rá, de még ritkábban látható.


Ez pedig a kicsi félős, aki minden bizonnyal fiatal; kíváncsi, mert mindig leselkedik, de sosem lehet hosszabb ideig látni, közeledni hozzá pedig semmiképp.


Van még egy fehér, idős kan, aki néha elől alszik, passzív, más kant ugyan nem tűr meg, de nem tudnék róla mondani szinte semmit. Egy másikuk, a "puli", valószínűleg kan ő is, néha megjelenik és szaglász, de se embert, se állatot nem vesz tudomásul, talán károsodott valamelyik érzékszerve, nem tudom. Szép pulitincsei vannak, de sajnos csapzott szegény. Azonkívül van még egy bozontos fehér és egy alacsony tarka, róluk sem tudok nagyon sokat...

Mivel Rudi többször lejön, és közlekedik a Kolinán, néha összefut Bociékkal. Kicsifarkas és Rongy utálják és gyorsan "megtámadják," ha közeledni merne, Boci viszont megengedi, hogy a fülét megpucolja. De ha nem jól találja végezni, vagy Boc épp féltékeny lesz(csak őt szabad simogatni), akkor ő is nagyon mérges lesz rá. De Rudi mindezt lovagiasan tűri, és továbbáll, ha úgy adódik. No, röviden ennyit erről a bandáról!

Miért ugatnak a kutyák?

Persze a kérdést nem is jól tettem fel, mert inkább "miért ugatnak meg a kutyák, amikor a parkban sétálok, biciklizek, kocogok, stb." Hogyan is kezdődik ez az egész? Legtöbbször, ha több kutya van együtt, az egyikük valami furcsát pillant meg. Tapasztalataim szerint a legtöbb ilyen dolog emberek számára is furcsa, vagy legalábbis érthető az ijedtségük - mert végső soron a kutyák ezektől az emberektől(vagy dolgoktól) megijednek.
Néhány példa: gyorsan haladó biciklik, főleg sisakos alakkal, más járművek, gépkocsik, szekerek(!), szánkók; emberek különböző tárgyakkal: esernyő, sétapálca, kalap, vagy bármilyen nagy, ismeretlen dolog; olyan ember, akinek két feje van: gyerekét nyakában hordó szülő, szaladó ember, hajléktalan, cigány, ittas, szellemi fogyatékos személy, sötétben közeledő bármilyen alak(akár gazdi), ijedt ember, valamint tárgyak: tévék, roncsok, szemeteszacskók, görögdinnyék, szél által fújt, mozgó, lobogó förtelmek... És persze állatok, minél nagyobbak, pl. tehén, ló, vagy másik kutya. Aki tudja, kérem folytassa, biztos hosszú még a lista. Meglehetősen szórakoztató, amikor ilyesmit tapasztal az ember, de inkább a furcsa tárgyak esetében.
Ez a valami a kutya számára tehát veszélyesnek tűnik, fenyegetve érzi magát, vagy a többieket, és ekkor cselekszik. Márpedig ő elhárítja a veszedelmet. Nekilát a "buvuvu" ugatásnak, és először szalad, majd ahogy közelebb kerül, óvatosabb. Eközben jellegzetesen ugrál - "támad". Csakhogy ekkor a többi kutya is segítségére siet. Legtöbb esetben a többinek eleinte fogalma sincs, hogy mi a dörgés, de észreveszik, hogy mi folyik, és rögtön csatlakoznak, akkor is, ha ők amúgy nem kezdeményezték volna a dolgot.
Ilyenkor más és más reakcióra számíthatunk az "áldozat" részéről. Egyesek hozzászoktak. Mások halálra rémülnek, nem tudják, most mi lesz. Legtöbbjük azonban valamiféle tárggyal, vagy a kezével hadonászik. Nem mondom, hogy én nem ijednék meg bizonyos esetekben, de ha időközben a kutyák kiszimatolják, hogy az illető fél(és ebben nagyon jók), akkor csak súlyosbodik a helyzet. Általában a kutyáktól bevallottan félő emberek nem is háborodnak fel, tudják ezt és csak mosolyognak magukon, hogy nem tudnak nem félni. Kommunikálnak, elmesélik, hogy miért is félnek, beszélnek a kutyához is, megkérnek, hogy fogjuk meg stb. Nem is hibáztatom azt, aki megijed. Akinek nincs tapasztalata, kapcsolata kutyákkal, normális reakció egy ilyen helyzetben.
Azzal van a baj, akinek hiába magyarázod, mert egyszerűen utálja az állatokat, nem is hajlandó végighallgatni, vagy megérteni, és azzal fenyegetőzik, hogy belerúg a kutyába meg hasonlók. Egyesek képesek rendőrt is hívni. Egyszer kijött a rendőr, mert "kutyatámadás" történt, a szánkózók szenvedték el(ha nem említettem, ez is egy tevékenység a mi parkunkban). Kérdezte, hogy hol harapta meg. Az meg mutatta a lábát, ami persze makkegészséges volt. A rendőr kacagott, majd távozott. Ezt nevezhetjük happyend-nek.
Aztán vannak, akik megkérdezik a kutyától hogy mi a baj, odahívják, megmutatják a furcsa tárgyat, megszagoltatják a kezüket esetleg, s a végén mindenki megnyugszik. S valóban, a legjobb módszer: beszélni hozzájuk, vagy fel se venni, úgyis abbahagyják. De ha valaki kiabálni kezd és meg akarja ütni őket, s nincs ott egy másik, kutyacsillapító ember, nem tudom, mikor fogják abbahagyni.
Természetesen elhiszem azt is, hogy léteznek olyan utcán élő kutyák, amelyek valóban veszélyesek lehetnek, de az emberek reakciói alapján azt mondanám, a rémhírek kb. háromnegyede kamu és szenzációhajhász. Vagy, mint a népdal... Ilyen esetekre, és nem csak, bárkinek hasznos lehet valamiféle önvédelmi eszköz.
De azt akartam mindezzel kifejezni, hogy ha a Kolinaparkban Bociék vagy mások bárkit megugatnak, csak nyugi... Amint mondtam, mi 3 éve járunk ide, és minden alkalommal, amikor megpillantanak, ugatnak. Aztán rájönnek, hogy semmi veszély. Olyankor, igaz, kutyával vagyok és hozzászoktam már, hogy a falkák egy-egy tagja mindig megugat. Egyébként előfordul, hogy ha az én kutyámat ugatja egy másik kan, és én ahhoz beszélni kezdek, "panaszkodik" nekem, morog, de ezzel nem engem akar fenyegetni. Érdekes jelenség(de ez már valami más téma).

Kutyabarát videoklipp

...és jó szám. Ez a beágyazás nem túl esztétikus :)

A falkák - Bociék

Ez a csapat már kb. 4 éve él itt. A park mögött van egy teherautó-parkoló vagy vmi hasonló, legtöbbször ott alszanak, vagy valahol máshol a parkban. Tehát nem "kóbor" kutyák...de előfordult már, hogy valahol a negyed más részében találkoztam velük. Mindannyian szukák és ivartalanítva vannak, van fülbevalójuk (bővebben: http://www.nuca.org.ro/programe.html), és egy alkalommal be voltak oltva veszettség ellen. Igaz, hogy ez nem elég, de több a semminél (egyes országokban ritkábban oltanak, nálunk évente kötelező). Van egy néni, aki minden nap hoz nekik kaját, és időnként féregtelenítőt is. Azt hiszem kb. 25 hasonló helyzetű kutya egészségügyi könyve van nála, és fogadott is már örökbe. Egyszer vagy kétszer, mindezek ellenére elvitte őket a sintér, de szerencsére valahogy visszakerültek. Biztosan egy másik, "kedves" valaki nem fért el tőlük és muszáj volt ez ügyben telefonálnia az érintett szervnek. Miért történhetett ez? Előfordul, hogy a kutyák ugatnak. Amikor valakit megugatnak, az fölöttébb fájdalmas. Egyszer egy idősebb hölgy kutyáink puszta látványára rettenetesen felháborodott, és azt kérdezte, hogy mi lett volna akkor, ha ő szívbeteg?! Ilyenkor sajnos az ember hiába beszél szépen, nem tudod megmagyarázni, hogy a kutyák nem olyanok, amilyeneknek ő képzeli. És sokan rosszul, rossznak képzelik el őket. Sajnos igazából ők kellene elolvassák mindezt, de nem sok esélyt látok erre. Térjünk vissza Bociékra!

Ez Boci. Ő a legnagyobb, szerintem 40 kg fölött van, nyugodt kutya, kedves, súrlódni szokott az emberhez :) Más kutyákkal is jól megfér, néha előfordul, hogy egy-egy szukát kitámadnak, de esetükben véres verekedésre semmiképp nem lehet számítani. Mármint, ők nem fognak ilyesmit kezdeményezni.







Ő Kicsifarkas. Mindig egy kissé fájdalmas az arckifejezése, valami problémája van a csípője tájékán, vagy inkább a keresztcsontnál. A farkát mindig oldalra tartja, a járásán is látszik, és különösen érzékeny, nem igazán engedi az embernek, hogy odanyúljon. Más kutyákra is nagyon felmérgelődik, ha meg akarnák szimatolni. Ez abban nyilvánul meg, hogy először szépen figyelmezteti, megmutatja a fogát, aztán ha nem értik, akkor meg is ugatja, és kívülálló számára "megtámadja". Sokszor el volt kergetve emiatt butus kölyökkutyák mellől. Azok sem voltak hibásak, de figyelmetlen gazdáik annál inkább. Én még nem láttam olyan kutyát, aki egy kölyköt bántott volna. Csakhogy náluk még működik a nevelés, ha gazdáiknál kevésbé.







Rongy. Nevét egyrészt ő is külleméről kapta, másrészt egyik szukának volt a "játéka", olyan módon, hogy Rongynak be kellett hódolni, s nem volt szabad felkeljen, mert akkor újra leteperte. Az embereknek is mindig hátrafekszik, gyakran úgy is alszik. Különösen haragszik az idegen szukákra, viszont ő sem bántaná őket. Azt hiszem, ő ugat elsőként, ha idegen kutyát lát. Nem vagyok biztos benne, de ez talán a rangsorban legalul elhelyezkedő kutya feladata. Nagyon látványosan vedlik, ilyenkor a bundája kétszínű, de amikor "friss", szép fekete szokott lenni.







Kicsiboci, csak ritkábban van együtt az többiekkel, inkább Nagy- farkassal lógnak ketten. Eléggé kan módjára viselkedik, meg szokta jelölni a dolgokat, főleg más kanok után, ez a többieknél nem figyelhető meg egyébként. Persze verekedni ő sem szokott. Régebb jobban szerette az embereket, mostanában inkább a területével van elfoglalva, úgy szaladgál, mint akinek fontos dolga akadt, csak rövid ideig tűr el egy-egy masszázst. :)







Nagyfarkas, aki még ritkábban látható, ő kan, és nincs ivartalanítva, úgyhogy szomorúbb a sorsa, mivel a kanok nem egyeznek meg olyan könnyen a terület felett... Félénkebb, de kedves, és nagyon szép is. Sajnos volt, hogy más kutyák megverték, de már egy jó ideje ő is a Kolinán él.
















És végül, Róka. Ő már csak volt, tavalyelőtt egy tosa inu végzett vele. Egyetlen eset, amiről tudok, hogy szuka ilyesmit tegyen, de ez egy harci kutya, akinek a gazdája alkoholista, és mindig dicsérte, amikor agresszívkedett. Róka volt a legidősebb, a falkavezér, és Boci anyja (aki jóval nagyobbra nőtt:). Mindig ő kezdte a vonyítást, amikor meghallották a szirénát. Ez egy nagyon érdekes jelenség egyébként, azt hiszik, hogy egy másik kutyafalka tudatja velük a jelenlétét, és ők is nekilátnak. Akár a farkasok, ezt fajtatiszta vagy gazdás kutyáknál nem észleltem soha, valószínű, hogy a több ősi vér és az életkörülmények teszik.

A Hely

Lenne is egy történetem mára. A reggeli kutyasétán egy hölgyemény lecseszte azt a nőt, aki itt a kutyákat eteti, mert azok megugatták őt. Persze hadonászott, és félt, amit azonnal megéreztek, s ezért. Azt mondta, hogy ne gyűjtse őket, mert "nenorociti oamenii". Ha lett volna akivel beszélni, megkérdeztem volna, ő milyen lépeseket tett életében a kóbor kutyák problémájának megoldása érdekében. Mert a kutyagyűjtő nő elvitte ivartalanítani az egyik szukát, aki már vemhes volt...Na de ezer ilyen történetet mesélek majd, most nem ez a téma.

Szóval a helyszín, ahol mindez lejátszódik, a "Kolina" park. Aki tudja a magyar megfelelőjét, szóljon, én csak így hallottam. Közel 3 éve sétáltatunk itt kutyát. Ez egy eléggé elhanyagolt park, amit az emberek gyakran illemhelynek használnak, nyáron azonban nem lehet lépni a napozóktól, többnyire nudista strand, volt itt már anyaszült meztelen férfi, nő, idős, fiatal... Hétvégenként miccset is szoktak sütni, ha szép az idő. Úgy, a "dzsipp" mellett. De amúgy kutyáknak jó hely, főleg mert még lehet idejönni, amíg ide is fel nem húznak vmi zépítményt. Na, ebben a parkban és környékén él néhány kutyafalka. A későbbiekben bemutatkoznak majd. Most illusztrálom a Kolinát, persze itt a legjobb formáját mutatja...

Mindenekelőtt

Mielőtt bármihez is hozzáfognék, szeretném Csányi Vilmost idézni, ezzel kifejezve, hogy hányadán is állunk. Egy hosszabb idézet lesz, de érdemes elolvasni, ahogy a többi írását is egyébként.

"Az Anyatermészet igencsak flúgos némber, ezt minden biológus igazolhatja. Itt vannak például különös gyermekei, a paradicsommadarak, amelyek hímjei csodálatosan nagy, színes tollbokrétákat fejlesztenek ki, hogy a nőstények kegyeit elnyerjék, valamint, és itt jön a bolondság, hogy felhívják magukra a kisragadozók figyelmét, és ezzel jól megnehezítsék saját menekülésüket. Így azután nem csoda, hogy a pompás hímeknek mindössze egy százaléka lesz a következő generáció létrehozója, a többiek csupán a ragadozók étvágyát elégíthetik ki. A zsiráfot mindenki ismeri. Hát nem röhejes azzal a mértéktelenül hosszú nyakával? Még inni sem tud rendesen, mert alig tud lehajolni a vízhez. Az alacsony növésű, finom réti füvekről meg talán nem is hallott. Arról az ormótlan, bár nagyon kedves valakiről, aki valamiféle elmebeteg ötlet folytán az irdatlanul kinyújtott orrával kénytelen a lombot a fákról letépni, már nem is beszélek. Az evolúciós folyamatok minden józan megfontolást nélkülöző, szertelen és néha kimondottan rosszindulatú természetét bizonyára sikerült a fenti néhány példa segítségével igazolnom.

A legnagyobb ászomat azonban azoknak tartogatom, akiket a biológia talán nem érdekli annyira, mint engem, és az állatkertben is ritkán látott vendégek. Az evolúció legképtelenebb, sületlen, hagymázos ötlete minden kétséget kizáróan az ember, becenevén a Homo sapiens volt. Öt-hat millió éve a bioszféra üde színfolt volt a bolygón sokféle állattal és növénnyel, amelyek között persze szép számmal voltak mulatságosak, netán bolondosak is, mint azt példáim is igazolták, de az ökológiai rendszer kiegyensúlyozott volt, és úgy látszhatott, hogy tartós, szép jövője sok százmillió évre biztosítva van. És ekkor a rendszer finom, olajozott kerekei közé por, homok, öklömnyi kövek, kátrány, mindent feloldó savak és lúgos mosópor került. Recsegés, ropogás, pattognak a fogaskerekek, égett fémszag, füst és korom. Mi is történt?

Egy derék, csimpánzméretű, a fák ágai között kiegyensúlyozottan élő majom megőrült.

Őrületének első, még biológiainak tekinthető hullámaiban gyorsan ledobta kellemes, szigetelő, eső, szél, hideg és tűző nap ellen védő bundáját, és teljesen csupaszon kezdett szaladgálni, méghozzá a talajon, ahol ezernyi veszély leselkedett rá. Miután csupasz teste sokat didergett, gyorsan finom hájréteget növesztett a bőre alá, hogy a hideg ellen védve legyen. Ekkor persze nagyon melege lett, és mivel a hájat nem lehet felborzolni, és így szigetelő hatását csökkenteni, izzadságmirigyeket növesztett, és a melegben napi sok liter víz kiizzadásával állította helyre hőmérsékleti egyensúlyát. Ennyi vizet persze tápláléka nem tartalmazott, ezért a majmok számára különösen veszélyes tavak és folyók partja mellé igyekezett települni, ahol a legnagyobb ragadozók szokták esti vacsorájukat megszerezni. Tiszteletre méltó majomősei forogtak sírjukban.

Még úgy-ahogy elviselhető lett volna mindez, ha mint a rendes állatok, kis létszámban, egyedül, legfeljebb családi kötelékben vetélkedik fajtársaival, és védekezik a nagyobb ragadozók ellen, mert így elméjét az állandó harc lefoglalta volna, és további őrültségei talán eszébe sem jutnak. Sajnos nem így történt. Fittyet hányva a természetes szelekció mindenkire érvényes szabályainak, újabb, különös, felháborító, bolond akciókba kezdett. Nagy csapatokba állt össze, és egy biológus számára szinte elképzelhetetlen módon – a szakma egy része még ma sem hiszi el –, elborult elmével a saját egyéni, jól felfogott érdekeit a csapat érdekei mögé sorolta. Ugye, minden normális állat tudja, hogy leszármazási sorát utódai csak akkor folytathatják, ha az éppen élő láncszem, vagyis ő maga, mindent megtesz annak érdekében, hogy fajtársait a háttérbe szorítva mindenből neki jusson a legtöbb. A legnagyobb cupák, a legjobb búvóhely, a legszebb nőstény, a legtöbb utód. Nem így a csupasz majom. Zárt csapatai elosztották egymás között a megszerzett erőforrásokat, így mindenkinek jutott, még annak a színvak, gyenge hallású, meglehetősen vézna egyednek is, aki később unalmában, mert már arra sem volt szüksége, hogy maga járjon el vadászni, hiszen a csoport erősebb tagjai minden jót a helyébe hoztak, szóval unalmában feltalálta a távolba ható nyilat. Ez az első pillantásra is elmebeteg ötlet azután sok egyéb marhasághoz vezetett. Kiderült, hogy néhány ügyes majom képes halomra lődözni a közelben sétáló, érdeklődő állatokat, és a szerencsétlen prédának már csak a legízletesebb részeit fogyasztották el, otthagyván a hús és a csontok nagyobb részét, maguk köré csalogatva ezáltal a hulladékra éhes fenevadakat. Továbbá lehetővé vált, hogy csupasz, hájas és izzadó testük köré az állatbőrökből egy újabb nevetséges réteget kerítsenek, amit később ruhának neveztek el. Minden biológus igazolhatja, hogy nincsen még egy tisztességes állata a földnek, amely ezt megtenné. A ruha nemcsak fölösleges, kényelmetlen, nehéz, és megszerzéséért más élőlényeket kell elpusztítani, hanem még azzal a hátránnyal is jár, hogy viselője a jól megszokott, saját tulajdonságaira méretezett szülőhelyéről képes elvándorolni, kietlen, hideg tájakra, ahova értelmes majom soha be nem tette volna a lábát vagy a kezét. Így a csupasz majom az egész bolygót elfoglalta, ami eleve felborítja a bioszféra viszonylagosan elszigetelt részek korlátozó kölcsönhatásán nyugvó kényes egyensúlyát.

Liberálisabb iskolához tartozó elmeorvosok talán még képesek lennének némi logikát csempészni a vadászatra alkalmas fegyverek és a ruházkodás excentrikus használatába, de a legparányibb racionalitás sem lelhető fel az ember speciális bolondériájában, az állandó konstrukciós szenvedélyben. A konstrukció sokféleképpen megnyilvánul, például a nyelvhasználatban, a szabálykövetésben vagy a tárgykészítésben. Az állatok között is előfordulnak alkalmi konstruktőrök, gátat építenek a hódok, várat a termeszek, fészket a madarak. De náluk a konstrukció mindig hasznos célokat szolgál, és nem hatalmasodik értelmetlen, pusztító szenvedéllyé.

A legmindennapibb konstrukciós tevékenysége az embernek a bolond beszéd. Köztudott, hogy az állatok nem beszélgetnek. Ugyan miről is kéne beszélgetniük? Állandó versenyben élnek fajtársaikkal, és ha értesüléseket szereznének arról, hogy a másik egyed éppen mit tervez, mi a közvetlen szándéka, hogyan érzi magát, akkor ezt az információt azonnal a saját hasznukra fordítanák, és az efféle cserfesség hordozója nem sok nyomot hagyhatna az utánuk következő generációkban. Nem így az ember, aki idejének nagy részét fecsegéssel tölti, és számára a másik elmétől származó információ sokszor fontosabb, mint a kenyér. És persze mindent megtesz azért, hogy a saját képtelen elmeszüleményeit másokkal közölje, elemezze, terjessze. A nyelv segítségével elképesztő történeteket lehet kitalálni és elmesélni, amelyek se ételnek, se takarónak nem jók, igaz, a szaporodásban néha segítenek, de minden más szempontból az értelmetlen pazarlás fő forrásai. Ahelyett, hogy az ember a környezetében lévő érdekes állatokat, növényeket figyelné, és vigyázna rá, hogy ezek a saját érdekében mindig megtalálhatóak legyenek, történeteivel elképzelt világokat teremt angyalokkal, démonokkal, képletekkel, imaginárius számokkal, kicsi atomokkal és nagy bummal. A legőrültebb dolog azonban az, hogy a kitalációkkal nem elégszik meg, hanem mindjárt meg is akarja csinálni. Különböző anyagokból tárgyakat, szerszámokat, gépeket hoz létre elképzelhetetlen mennyiségben, és azután ezekről is mindenféle eszébe jut, amit szívesen elmesél. A legtöbb tárgynak csupán az az egyedüli értelme, ha ezt a szót szabad a tárgyakkal kapcsolatban használni, hogy valakié legyen, hogy birtokolni lehessen, legfőképpen gyűjteni, mutogatni, venni, eladni, cserélni. A beszéd és a tárgy konstrukciók egymást serkentő körfolyamatának az lett az eredménye, hogy a tárgyak mint új, képtelen fajok egyedei benépesítették a földet, kiszorították jó részéről a bioszférát és lakóit, sőt ma már az embernek magának is csak pici lyukak jutnak egy-egy rosszul konstruált betontákolmányban.

Hova vezet ez?

Súlyosbítja a helyzetet a szabálykövetés esztelen tulajdonsága. Az állat mindig érzi, tudja, hogy számára mi a jó, és cselekedeteit ez határozza meg. Nem így az ember. Kitalál valami baromságot arról, hogy egy adott esetben hogyan kell eljárni, ami esetleg akkor és éppen ott némi hasznot hajt egy csoportnak, vagy talán csak lehet róla beszélni, és a többi bolond ezt azonnal szabálynak tekinti, lehet, hogy ők maguk sohasem jöttek volna rá a kitalációra, de ész nélkül másolják, a szabály utasításait megtartják. Szabály szerint élik életüket, építik házukat, nevelik gyermekeiket, még akkor is, ha a körülmények már rég megváltoztak. Valaki például istent talált ki, amit senki se látott, és még sok száz generációval utána is azt hiszik, hogy van isten, vannak ördögök, van kezdet és van vég, mert a régi szabályok ezt állítják. A sok régi, elavult szabályt pedig tradíciónak tekintik, és gondosan őrzik, nehogy véletlenül megváltozzék. Ez a tradíciókövetés legalább akkora bolondéria, mint az ellenkezője, amikor új, kipróbálatlan haszontalanságokat gondolnak ki, és azonnal alkalmazni kezdik. Ezt nevezik reformnak, haladásnak, modernnek. “Ami új, az jobb”, hirdetik ezt az evolúciós és logikai képtelenséget. Képtelenek belátni, hogy mindkét bolondéria pusztulásukhoz vezet, vagy azért, mert a régi szabályok az új helyzetben már nem megfelelőek, vagy azért, mert a hirtelenében kigondolt új nem biztos, hogy beválik.

Az ember, aki szerényen sapiensnek, bölcsnek nevezi magát, noha bolondok bolondja, képtelen korlátozni populációjának méreteit, képtelen megakadályozni a haszontalannak ítélt anyagok felhalmozódását, képtelen alacsony szinten tartani az energiafelhasználását,

és képtelen békésen együtt élni a bioszférával, amelyből vétetett.

Ki fogja ráhúzni a jól megérdemelt kényszerzubbonyt?

És mikor?"

Az írás címe: Evolúciós bolondságok. Azóta egyébként, állítólag nem is a fáról mászott le az a majom, hanem azelőtt is a földön élt, de mellékes. Szóval valami ilyesmi az ember, dióhéjban, s az állatokkal is többnyire eszerint bánik. Arról nem is beszélek, hogy országunkban ez milyen méreteket ölt, a későbbiekben úgyis kiderül.